Sokszor gondolkodtam rá, milyen lenne úgy élni az életet, ahogy az a filmekben zajlik. Néha szomorú zene, a nagy pillanatokban valami orchestra zendülne fel, amikor pörgünk akkor tempós aláfestés, amikor minden csak vánszorog, akkor pedig lassú és melankolikus valami lenne hallható a háttérben.
Én élvezném, mert mindenem a zene, de nem vagyok benne biztos, hogy azért minden stílus bejönne. Még az említettek közül sem.
Mert nekem főleg ahhoz kell a zene, hogy kicsit felhúzzon. Amikor jókedvem van, megünneplem egy kis ska-val, amikor nincs, akkor is valami ilyen „csörömpölőst” hallgatok, mert azt remélem, hogy az majd kibillent a negatívból.
De nem volt ez mindig így! Régebben a szép, de drámai és kissé szomorú dolgokat is kedveltem, mert általánosabban voltam vidám és nem húzott le.
Már gyerekkoromban is mindig szólt valami zene otthon. Nem csak magamat szórakoztattam mindig vele. Apám imádta a klasszikus rockot, így rendszeresen hallottam a Led Zeppelin, Pink Floyd és a Queen dalait a háttérben. Emlékszem, mennyire lenyűgözött a gitár hangzása és erőteljessége. Az volt az első zenei élményem, ami igazán megfogott. Tudom, fiatalként ez nagy falat, de én ezt fogyasztottam.
Az iskolai évek alatt is ez maradt a középpontban: sokat hallgattam régi rockzenéket, és ez beépült a mindennapjaimba. De a legnépszerűbb filmzenék közül ekkor pont a monumentálisak, viszont sokszor a lehangolók bilincseltek le. A szomorúbb témák a Star Warsból (John Williams), vagy akár a Schindler Listája zenéje.
De anyám más vonalon mozgott. Őt a jazz ragadta meg, különösen a régi nagyok, mint Louis Armstrong vagy Ella Fitzgerald. Bár gyerekként nem mindig értettem ezt a zenét, mégis magával ragadott a lágysága, az improvizáció szabadsága.
A jazz volt az a háttérzene, ami vasárnap délutánonként szólt nálunk, amiből áradt a „világfájdalom”. Ahogy nőttem, aztán egyre inkább megszerettem ezt az oldalt is, és gyakran azon kaptam magam, hogy én választottam Armstrong egy-egy klasszikus dalát a hosszabb autóutakra. De ez még csak az első pár egyetemi évem volt az ötből.
Aztán jött a pop és az alternatív rock. A 90-es évek végén és a 2000-es évek elején a rádiók tele voltak olyan zenekarokkal, mint a Green Day, a Blink-182, vagy a Foo Fighters. „Későkamaszként” ezek a lázadó, energikus dalok tökéletesen passzoltak a hangulatomhoz. Gyakran éreztem úgy, hogy ezek a dalok értenek meg a legjobban – az alternatív rockban találtam meg azt a lendületet, amit akkoriban kerestem.
Az egyetem, a legvégén egy igazi olvasztótégely volt – különböző kultúrákból érkezett emberekkel barátkoztam, akik különböző stílusokat hoztak be az életembe. Elkezdtem elektronikus zenét hallgatni, főleg olyan előadókat, mint a Daft Punk és az Aphex Twin. Rájöttem, hogy a minimalista elektronikus zene segít koncentrálni tanulás közben, és lenyugtat a hosszú napok végén.
Ezzel párhuzamosan a jazz is visszatért az életembe – de most már a modern, kísérletezőbb oldaláról.
Az egész vége viszont tehát a ska lett, ami nem mindenben áll távol a jazztől. Hiába a palettám jelentősen bővült, egy kedvencem van és kész. Emellett a rock, a pop és az elektronikus zene egyaránt helyet kapott a telefonom bővített memóriájában (mert ma már zenét is azon hallgatok). Kíváncsi vagyok, öreg létemre mi lesz épp az aktuális kedvenc. Szerintem valami olyasmi, amit jelenleg még el sem tudok képzelni…